A magyarok nem élnek jogaikkal. Interjú Michael Simmons amerikai emberjogi aktivistával

Michael Simmons: a magyarok nem élnek jogaikkal

Hogyan látja az erdélyi magyar-román viszonyt egy olyan emberjogi aktivista, aki részt vett a ’60-as évekbeli afroamerikai polgárjogi mozgalomban?

Michael SimmonsMichael Simmons: – A helyzet távolról sem olyan rossz, mint amit meséltek nekem. Az afroamerikai polgárjogi mozgalom aktivistái annak idején sokszor keveredtek erőszakos, veszélyes helyzetbe: az aktív tiltakozás – egy petíció aláírása, szavazás vagy akár egy vendéglőbe való belépés – folyamatos életveszélyt jelentett.

Erdélyben világos, hogy létezik konfliktus a magyarok és románok között, azonban ez nem erőszakos. Még fiatalok között sincsenek összecsapások, vagy ha vannak is, ezek nem szervezettek. Ugyanakkor pedig érvényben vannak olyan törvények, melyek jogokat biztosítanak a magyaroknak. Az egyik legfontosabb jogszabály szerintem az, hogy a magyarok képviselői anyanyelvükön szólalhatnak fel az önkormányzatokban.

Úgy gondolom, elsősorban a magyarok feladata a többség értésére adni, hogy elégedetlenek azzal, ahogy Romániában mennek a dolgok. Ugyanakkor a többség dolga biztosítani azt, hogy a kisebbségek kultúrája ne sérüljön.

A két népcsoport véleményem szerint meg tudja oldani ezt a helyzetet, persze csak akkor, ha a jövőbe néznek és nem hagyják, hogy a történelem elhomályosítsa ítélőképességüket.

A törvények biztosította jogok ellenére azt lehet látni, a magyarság meglehetősen passzív, amikor ezeket a jogokat érvényesíteni kellene. Miért van ez?

– Nem tudom. A közelmúltban beszélgettem két marosvásárhelyi magyar tanácsossal, és megkérdeztem, miért nem beszélnek magyarul a tanácsüléseken? Hiszen erre joguk lenne. Azt válaszolták, nem akarnak konfliktust a többségi tanácsosokkal, valamint hogy gyorsabban lehet dolgozni, hogyha mindenki románul beszél.

Michael Simmons2Azt hiszem, ezek nem jó válaszok. Jó oka van annak, hogy létezik ilyen törvény. És nem aktív tiltakozásról beszélünk, hanem pusztán a törvényes jogok gyakorlásáról. Hogyha a magyar felszólalások miatt a marosvásárhelyi tanácsülések tovább tartanak, hát ez a demokrácia ára. Hogyha gyors döntéseket akarunk, akkor a diktatúra a legjobb megoldás.

Itt van aztán az a hit, miszerint az, aki magyarul beszél, konfliktusba kerül a román tanácsosokkal: nem értem, miért számít kihívó viselkedésnek az, hogy a törvény előírásainak megfelelően a magyar tanácsosok anyanyelvükön beszélnek. Úgy látom, elsősorban a magyarok nem akarnak élni jogaikkal, hiszen a román tanácsosok nem akadályozzák a magyar nyelv használatát.

Ugyanakkor az átlagemberek sem igazán élnek jogaikkal.

– Ez minden elnyomott társadalomban így van. Akármilyen rossz a rendszer, az emberek megpróbálnak alkalmazkodni. Mississipi államban a ’40-’50-es években állami terror uralkodott, sok embernek mégis kényelmes volt így: a helyzet kiszámítható volt, ismerték a szabályokat, és elfogadták azokat.

Sok tekintetben az erdélyi magyarság hasonlóképpen viszonyul: panaszkodnak, zúgolódnak, de kényelmesen elvannak azzal, ahogy a dolgok mennek. Ismerik a játékszabályokat, és nem tiltakoznak.

Hogyha én erdélyi magyar lennék, bojkottot hirdetnék olyan boltok ellen, melyeknek nincsen magyar alkalmazottjuk. Ezt a taktikát az Egyesült Államokban széles körben alkalmaztuk, legfőképp a déli államokban. A feketék csak olyan helyeken vásároltak, ahol az alkalmazottak között voltak afroamerikaiak és tisztelettel bántak fekete klienseikkel.

Michael Simmons3Hogyan sikerült a déli államokban legyőzni a feketék passzivitását?

– Nagyon nehéz volt. Minden helyzetnek megvannak a maga sajátosságai, és ezért nem szabad nagyban gondolkozni: nem hatékony Erdély-szinten harcolni a társadalmi változásért. Ehelyett kis közösségekben, földrajzilag jól körülhatárolt helyeken kell kezdeni.

Leltárt kell készíteni az adott közösség problémáiról, mint például a munkanélküliség, az hogy boltokban nem lehet magyarul beszélni, vagy hogy a rendőrség agresszíven viselkedik a kisebbségiekkel. Ezekre válaszokat kell megfogalmazni. Így meg lehet mutatni mindenkinek, hogy lehet változást elérni. Egy kis területen változást előidézni olyan, mint vízbe követ dobni: a siker híre továbbgyűrűzik és további sikerekhez vezet.

Erdélyben a viták során nagyon gyakran felmerülnek történelmi érvek. Ez jó vagy rossz?

– Számomra a gond épp az, hogy Erdélyben és a Balkánon általában az emberek nagyon erősen kötődnek a történelemhez, mely persze minden esetben szelektív: mindegyik népcsoport arra törekszik, hogy kiragadott történelmi mozzanatok segítségével bebizonyítsa nagyságát.

A történelemnek nem kellene befolyással lennie arra, ahogyan a jövőt látjuk. Az afroamerikai közösségnek volt egy olyan periódusa, amelyet a nacionalizmus dominált. Az emberek afrikai civilizációkról, királyokról és királynőkről beszéltek, és bár ez nagyon fontos volt a feketék önbecsülése szempontjából, egyáltalán nem segített megoldani azokat a hétköznapi problémákat, melyekkel szembesültünk.

Sokan szeretnek múltbeli eseményekkel büszkélkedni, ahelyett, hogy a jövőbe néznének. Világos, hogy a régióban ez a hozzáállás nagyon népszerű. Nem ismerem a romániai történelmet, de a történelem általában nem hozza egymáshoz közel a különböző nemzeteket. A kommunizmus ideje alatt biztosan volt közös magyar-román ellenállás, azonban azokról a helyzetekről, amikor a két nemzet képviselői együttműködtek, senki nem beszél.

Látványos hatása lenne az egész országban, ha egy megválasztott román hivatalosság magyarul beszélne. Így a történet kikerülne a „magyarok a románok ellen” sémából. Az amerikai polgárjogi mozgalom egyik jelentős mozzanata az volt, amikor már nemcsak feketék harcoltak jogaikért, hanem fehérek is csatlakoztak. Ez teljesen más kontextusba helyezte a mozgalmat. Én biztos vagyok abban, hogy élnek olyan románok Erdélyben, akik nem érzik magukat fenyegetve amiatt, hogy a magyarok síkra szállnak kultúrájukért.

Az erdélyi magyarság egyik fontos célkitűzése a székelyföldi autonómia, azonban két elképzelés ütközik ezzel kapcsolatban: az egyik az, hogy az autonómiát majd “fentről” megadják, a másik pedig az, hogy az autonómia a magyarok által kiépített struktúrák végső állomása lesz. Melyik modell működőképesebb?

– Nem ismerem annyira az erdélyi helyzetet, hogy meg tudjam becsülni, valóban megoldás-e az autonómia. De hogyha feltételezzük, hogy az autonómia majd mindent megold, akkor el kell mondjam, hogy a történelem során én nem ismerek példát arra, hogy az államapparátus csak úgy autonómiát adott volna egy területnek.

Ismereteim szerint az autonómia mindig az emberek önszerveződésére épült: társadalmi mozgalmak és intézmények kérdőjelezték meg a többségi társadalom állításait. Hogyha én itt élnék és magyar lennék, nem várnám, hogy Bukarest autonómiát adjon, hanem egy olyan környezetet próbálnék kiépíteni, ahol az autonómia logikus opcióként merülhetne fel.

Emlékszem a 10-15 évvel ezelőtti Koszovóra, amikor Rugova békés mozgalma lefektette az alapjait a koszovói albán intézményrendszernek: iskolákat, gazdasági intézményeket kezdtek működtetni. Ismétlem, én nem ajánlom az autonómiát, de hogyha az erdélyi magyarok szerint autonómiára van szükség, akkor azt mindenképpen alulról kell megszervezni.

Ugyanakkor értelmetlen úgy küzdeni az autonómiáért, hogy a magyarság megválasztott képviselői nem hajlandóak magyarul beszélni az önkormányzati testületekben. Én akár azt mondanám, hogy tegyenek fogadalmat az önkormányzati választásokon induló jelöltek: megválasztásuk esetén magyarul beszélnek majd a helyi tanácsban. És mindent elkövetnék annak érdekében, hogy aki ezt nem vállalja, azt ne válasszák meg.

Életrajz

Michael Simmons 1965-ben, 19 évesen csatlakozott az afroamerikai polgárjogi mozgalomhoz, főként a szegregáció eltörléséért valamint az afroamerikaiak szavazati jogáért küzdve. Később az afroamerikaiak vietnami háború elleni tiltakozásának a megszervezésében is tevékenykedett. A déli államokban szervezett tiltakozó akciók miatt 10 alkalommal került börtönbe.

A ’70-es években a munkahelyi diszkrimináció ellen lépett fel, majd csatlakozott a dél-afrikai apartheid-ellenes küzdelemhez. 1983-86 között Philadelphiában dolgozott, a közösségi konfliktusok békés megoldása illetve a bandaháborúk felszámolása érdekében.

Tevékenysége a ’90-es évek elején főként hidegháborúval volt kapcsolatos, 1995-tól a nukleáris leszereléssel foglalkozott. Jugoszlávia felbomlásakor Boszniában dolgozott többek között olyan közösségi tereket teremtve, ahol muzulmánok, horvátok és szerbek találkozhattak. Menedékhelyet működtetett Magyarországon olyan szerb fiatalok számára, akik lelkiismereti okok miatt megtagadták a katonai szolgálatot. Később Koszovóban egy roma politikai párt létrehozásán dolgozott, albán fiataloknak szóló pszichológiai programokat hozott létre, valamint egy szerb óvoda finanszírozásában segédkezett. Később foglalkozott még közép-európai cigányokkal és a balkáni szexrabszolgasá g terén is végzett kutatásokat.

Forrás: CEMO – Civil Elkötelezettség Mozgalom