Nyomást gyakorolni egy hatalmasságra mindig félelmetes. Interjú Linda Carranza emberjogi aktivistával

Linda Carranza„Az emberek meggyőzték saját magukat arról, hogy semmit nem lehet tenni, azért, mert soha senki nem látta, hogy igenis lehet változást elérni” – így Linda Carranza aktivista.

Mi az alulról szerveződő (grassroots) mozgalmak meghatározása?

– Azt hiszem, példákkal lehet ezt a legjobban leírni. Az alulról szerveződő mozgalmak aktivistái azok, akiket az adott kérdés érint. Ugyanakkor ők határozzák meg, mit kell tenni. Például a nyárádszeredai ortodox templom ügye kiváló példa egy alulról szerveződő mozgalomra: a közösség fellépett egy olyan döntés ellen, mely őket közvetlenül érinti.

A grassroots mozgalmak egyik kulcsa a döntéshozatalban rejlik: nem a politikusok hoznak döntéseket, hanem az érintettek. Ők közlik álláspontjukat a politikussal, akinek aztán ezt képviselnie kell. És hogyha nem vállalja fel, akkor a mozgalom nyomást gyakorol rájuk. Sokkal jobb, ha a nyárádszeredaiak döntik el, mi a jó nekik, mint hogyha valaki Marosvásárhelyről vagy Magyarországról megmondja, mi a megoldás.

Az Egyesült Államokból jövök, ahol az alulról szerveződő mozgalmak teljesen megszokottnak számítanak. Ott nincs abban semmi különös, hogy ha az embereknek valami nem tetszik a városukban vagy a régiójukban, szervezkedni kezdenek. Egy csendes utcában nőttem fel, a párhuzamos utcában azonban nagy volt a forgalom. Az autók sokszor a mi utcánkban rövidítettek, aminek senki nem örült, mivel sok gyermek játszott itt. Így az utcabeliek azért kezdtek el harcolni, hogy valamilyen megoldást találjanak a problémára: például fekvőrendőröket szereljenek fel.

Hogyan lehet elültetni a grassroots aktivizmus magjait egy olyan társadalomban, melyet főként a passzivitás jellemez?

– Ez egy kényes dolog. Azt hiszem, meg lehet tanítani azokat a taktikákat, melyekkel egy hatalommal nem rendelkező civil nyomás alá tud helyezni hatalommal rendelkező embereket. Léteznek kipróbált és bevált módszerek, stratégiák, elméletek – ezt mind át lehet adni.

Ugyanakkor, ha egy idegen egy közösségbe látogat, és ő maga bizonyos problémákat észlel, akkor azokat neki nem feladata megoldani. A közösségre kell hagyni a problémák beazonosítását, mert ők tudják legjobban, melyek a valós gondjaik, csak épp ötletük nincsen arra, hogyan keressenek megoldásokat.

Romániában nincs nagy hagyománya az aktivizmusnak, politikai okok miatt: veszélyes, vagy épp lehetetlen volt szervezkedni évtizedekig, tehát nem kell meglepődni a nagyfokú tehetetlenségen. Ugyanakkor az is világos, hogy az emberek meggyőzték saját magukat arról, hogy semmit nem lehet tenni, azért, mert soha senki nem látta, hogy igenis lehet változást elérni. Ilyenkor jön jól a külső segítség: kipróbáltad ezt? Kipróbáltad azt? Én és Michael Simmons külső szemlélőkként tudunk tanácsokat adni. Persze nem kell szó szerint követni azt, amit mondunk, de talán ezek a tanácsok vezetnek a megoldást jelentő ötletekhez.

A helyiek mindig tudják, mivel lehet nyomást gyakorolni a helyi politikusokra: jól tudják, melyek az érdekeltségeik, hogyan lehet pénzbeli veszteséget okozni nekik, vagy pedig kapcsolataiknak ártani. Ezt egy kívülálló sosem tudhatja, csak a helyiek. Ha ismerjük a gyenge pontjukat, akkor már csak az a kérdés, hogyan lehet rávenni őket, hogy ne a saját, hanem a választóik érdekeit kövessék.

Nyomást gyakorolni egy hatalommal rendelkező személyre mindig félelmetes, azonban a félelem hamar elmúlik – a sikerek egyre inkább felbátorítják az aktivistákat. Hogyha valami egészen kis dolgot kezdeményezel, és rájössz, hogy nem omlott a fejedre az ég, a szomszédok nem dobálnak meg kövekkel, akkor következő alkalommal már magabiztosabban állsz ki egy-egy ügy mellett. Sőt, gyakran rájössz, hogy nagyon sok olyan ember van a városban, akit ugyanaz zavar, ami téged, csak fél bármit is tenni.

És hogyha ezek az emberek azt látják, hogy a kezdeményezőnek semmi baja nem esett, akkor egyre többen fognak fellépni. Ezért tartom fantasztikus kezdeményezésnek a Civil Elkötelezettség Mozgalmat: semmilyen radikális dolgot nem csináltak, nem gyújtottak fel vagy romboltak le semmit, de egy olyan közegben dolgoznak, ahol a legkisebb lépés is radikálisnak számít, mivel korábban egyáltalán semmi nem történt.

A CEMO első kezdeményezéseikor az emberek reakciója az volt, „ti meg vagytok bolondulva”? A következő reakció az lesz, hogy “hallottad, mi történt? A CEMO kellene csináljon valamit”. A következő szint pedig az lesz, hogy “hallottad, mi történt? Én tiltakozni fogok”. Ez egy folyamat.

Forrás: Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO)